Ezt Tomi Lapid, volt izraeli igazságügy-miniszter fejtette ki február 27-én, amikor az Elte jogi karára látogatott egy vitakör erejéig. „Vannak problémák, melyeket megoldani nem lehet, csak együttélni velük, a probléma intenzitásától függően” – mondta, természetesen mint magánvéleményt. Ha ez utóbbit esetleg elfelejtette volna hozzátenni, a mellette ülő Nagykövet Asszony bizonyára készséggel javítja ki – ám Aliza Bin-Nounnak szerencsére elég volt az üdítően ismerős hivatalos álláspontot megosztania velünk. A tárgyalások haladnak tovább, a militánsok elleni küzdelem szintén, és bízunk abban, hogy a kérdés megoldódik (mostani előrejelzés szerint) bő egy év múlva.
Lapid Úr jóval borúlátóbb ennél. Szerinte a muszlimok nemcsak békét nem akarnak, a nyugati típusú racionalitás is igen távol áll tőlük: Allah parancsára saját hittestvéreiket sem kímélik (ld. legutóbbi incidens az egyiptomi határon), súlyos hiba bármilyen illúziót táplálni velük kapcsolatban. Figyelemre méltó meglátás, hogy az egész palesztin konfliktus csak az ezredforduló, egész pontosan a Camp Davidet követő második intifáda óta öltött vallási köntöst, egész addig nemzetiségi probléma volt. A folyamat nagyjából egy időben zajlik az iszlám világnak a nyugattal történő szembefordulásával. Különösen erőteljes párhuzam volt részéről, amikor az iráni vezetést a nácikhoz hasonlította: ahogy az utóbbiakat, úgy Ahmedinedzsadot sem veszi a nyugat kellő komolysággal, a következményeket pedig bárki megjósolhatja, aki értő szemmel figyeli a történelmet.
Miért az ellenszenv? Egyfelől a "szabad világtól" való félelem miatt, amelynek erőszak formájában Izrael a közvetlen elszenvedője. Másfelől a zsidó állam civilizációs hídfőállás, és kis egyszerűsítéssel tükörként mutatja a muszlimoknak, mit nem voltak képesek elérni a saját országukban. Elvégre Izraelben az életszínvonal magas, a biztonsági helyzetet leszámítva az emberek elégedettek, van elegendő tanulási és munkalehetőség, elismerik a hagyományos, nyugati szabadságjogokat. Szaúd-Arábiában valóban nem bölcs dolog a rendszert szidni. Egyiptomban sem. A mesterségesen keltett gyűlölet igazából nem más, mint levezetőcsatorna a hazai feszültségek számára.
Az álláspont annyira kerek, hogy már-már hajlanék belenyugodni - az izraeliek kultúránk védnökei, áldozatok, a muzulmánok pedig barbárok, akik Allah nevében bármire képesek. Bizonyára csak a szigorú rendőri felügyeletnek köszönhető, hogy nem kezdenek vérgőzös ámokfutásba például Németországban, vagy, ha nem akarunk olyan messzire menni: Ausztriában. Eszemben sincs vitatni a terrorveszélyt, de képtelen vagyok a véletlennek betudni, hogy az említett két országban - mindkettőben jelentős muszlim kolónia él - valamiért képes megférni egymással a nyugat és az iszlám.
A történet másik fele, hogy bárhol olvastam a témában, mindenütt írnak a Fatahról, a Hamaszról, a PFSZ-ről a Palesztin Hatóságról illetve a másik oldalon az izraeli hadseregről és ezek mindenféle vezetőiről, de a palesztinokról, mint emberekről, az ő véleményükről, esetleg fölmerülő kezdeményezéseikről alig hallani, mintha kizárólag szürke tömegként működnének. Nyilván, egy hatvan éve tartó viszályt nem lehet csak úgy félretenni (aki beleszületett, annak ez olyan, mintha a zsidók mindig is ellenségek lettek volna), de a kérdés azért fölmerül bennem: azon túl, hogy ők a kormány, Tel-Avív miért csak a legendásan korrupt - és mellesleg gyönge lábakon álló - PH-val tárgyal? A Hamasz persze gerillaharcot folytat Izrael ellen, de kvázi államot képez az államban, saját iskolái, szociális intézményei vannak. Kicsit olyan, mintha csak a nép egyik fejével volnék hajlandó beszélgetni, de a másik közben próbálja átharapni a torkom. Nem merném venni a bátorságot, hogy egyértelmű véleményt nyilvánítsak, de azért ez elgondolkodtató. Hogy nem ismeri el Izrael állam jogát a létezésre? Nos, a tapasztalat szerencsére azt mutatja, hogy a Hamasz álláspontja megfelelő nemzetközi nyomással hajlítható. Nyilván arra volna ehhez szükség, hogy szóhoz is hagyják őket (különösen a mérsékeltebb vezetőiket) jutni, ne csak lövéshez.
