Ígéretemhez híven a most kezdődő, négyrészesre tervezett cikksorozat Thaifölddel foglalkozik. Az elsőben összefoglalom, amit a 2005 óta húzódó belpolitikai válság megértéséhez általában tudni érdemes. A második rész Thaksin Shinawatra volt miniszterelnök és a sajtó kapcsolatát vizsgálja, amely az egész probléma legnehezebben átlátható pontja. A harmadik cikkben a krízis többi mozgatórugójára igyekszem rávilágítani: a Shin Corporation esete, a drogellenes erőfeszítések, a déli tartományok dilemmája valamint a király szerepe. Végül levonom a következtetéseket és megkísérlem a válság lehetséges megoldásait fölvázolni.
Hogy is jutott tehát Thaiföld a mostani (amúgy a magyarral ijesztő hasonlóságokat mutató) helyzetbe? 1997-ben a katonai junta elfogadtatta az ország történelmének legdemokratikusabb alkotmányát. Soha ennyi szabadságjogot nem garantált még alaptörvény Thaiföldön: külön kiemelést érdemel az információ szabadsága és a puccsokkal szembeni ellenállás joga. Olyan új, független szerveket hoztak létre, mint az Alkotmánybíróság, a Korrupcióellenes vagy az Emberjogi Bizottság. A politikai berendezkedésnek három fő jellemzője volt: szavazóknak kötelező volt részt venni a választásokon, a parlament mindkét házát közvetlenül a nép választotta és a kormányt igen nehéz volt hivatali idejében megbuktatni. A thai alkotmány ugyanis (hasonlóan a mienkhez) konstruktív bizalmatlansági indítványt ismer, tehát az indítványban meg kell nevezni a kormányfő utódját, elfogadásához pedig abszolút többség kell. Az igazi nehézséget az jelenti, hogy az indítvány benyújtásához az alsóház kétötödének (vagyis eleve a képviselők 40%-ának) hozzá kell járulnia – nálunk ehhez egyötöd elég. Mivel azonban a 2001-es választásokon Thaksin pártja kettő híján megszerezte az alsóházi mandátumok felét, a kormány időközi bukásának csak matematikai esélye volt. Több kisebb párt beolvasztását követően már emiatt sem kellett aggódni.
Thaksin 2006-ig tartó regnálását ellentmondásosnak mondják (a Wikipedia jóformán nem is illeti más jelzővel). Intézkedései a jó türannoszokat idézték: a szegények tömegeit akár fedezet híján is támogatta, holdudvarával bőkezűen bánt, ellenfeleit és kritikusait pedig igyekezett kivonni a forgalomból. Ez utóbbihoz nem föltétlen volt szüksége állami eszközökre, az 1997/98-as délkelet-ázsiai gazdasági válság után ugyanis ő lett az ország leggazdagabb embere. Vállalatbirodalma révén megkerülhetetlen tényező volt a médiában és a telekommunikációban, aminek miniszterelnökként nagy hasznát látta.
Az árnyaltabb kép kedvéért tekintsük át a thaksini politika „populista” elemeit! Egyrészt, így láthatóvá válik, minek köszönhette a volt kormányfő elképesztő támogatottságát, másrészt kiviláglik, hogy az alapjában véve jószándékú intézkedésekkel sem volt minden rendben. Legtöbb hívet egészségügyi reformjaival szerezte magának. Egyrészt bevezette az általános, 30 bahtos vizitdíjat, ami csaknem a teljes lakosságnak elérhetővé tette az orvosi ellátást (összehasonlításul: egy szelet Mars kerül 27 bahtba). Az egészségügyi dolgozók leterheltsége ennek következtében meredeken nőtt, fizetésük azonban nem. A kórházaknak állami támogatás híján más bevételek után kellett nézni – ettől indult virágzásnak a thai egészségturizmus – az orvosok közül pedig sokan közkórházaktól magánklinikákhoz szegődtek. A másik újítás az AIDS-gyógyszerek nagylelkű támogatása: 2002-ben az Állami Gyógyszeripari Szervezet által gyártott koktél havi adagjához 1260 bahtért hozzá lehetett jutni, ami sokszorta kedvezőbb volt, mint a külföldről behozott orvosságok (egy olcsóbb lakbér kb. 20.000 baht). A több mint félmillió HIV-fertőzött országában ez igen népszerű intézkedésnek számított, főleg hogy előírták mellé az iskoláknak a kötelező szexuális fölvilágosítást. Hogyanokról azonban nem szóltak nekik, így aztán az olcsó gyógyszer ellenére csak emelkedett az AIDS-betegek száma (11-ről 17%-ra a program indulásának évében).
Az oktatás átalakításával is a szegények sorsán próbált könnyíteni. A reform alapját a közoktatás decentralizálása képezte, melynek mikéntjén amúgy már évtizedek óta vitázott a szakma. A kormány egyszerűen a járási önkormányzatok (TAO) hatáskörébe utalta az iskolák gazdasági irányítását. Az intézkedés elvette volna a tanárok közalkalmazotti státusát (a kedvezményekkel együtt) és iskolabezárásokkal fenyegetett – érthető, ha a mostani tüntetők közt szép számmal vannak pedagógusok. Egy másik program keretében masszív iskolafejlesztő beruházásokat hajtottak végre, ám a kritika szerint az értük járó pénzek jórészt Thaksin holdudvarát gazdagították. A harmadik, méltán népszerű intézkedés az volt, hogy a rászoruló diákoknak ingyenhiteleket nyújtottak az egyetemi tanulmányaikhoz, amelyeket munkába állásuk után fizettek vissza. Ez már csak azért is igen népszerű volt, mert a thai bankok hagyományosan nem adnak tanulmányi hitelt.
Mielőtt rátérnék a tüntetők bemutatására, szeretném röviden összefoglalni a három éve tartó belpolitikai válság főbb eseményeit. 2005 szeptemberén a médiamágnás Sondhi Limthongkul megalakítja a Népi Szövetség a Demokráciáért (PAD) szervezetet, kifejezetten a kormányfő megbuktatására. Az igazán komoly tüntetések azonban csak 2006 elején kezdődtek, amikor Thaksin és családja közel 2 milliárd dollárért eladta részesedését az általuk alapított óriáscégben, a Shin Corporationben. Az ügylettel két probléma volt: egy három nappal korábban elfogadott törvénynek köszönhetően semmiféle adó nem terhelte, a vevő pedig a szingapúri állam egyik holdingja volt – így nemcsak a természetes igazságérzetet sértette, hanem a hazai befektetők érdekeit is. A helyzet odáig fajult, hogy Thaksin, legitimációját biztosítandó, előrehozott választásokat rendelt el. Pártja hatalmas sikert aratott, ám az ellenzék bojkottja miatt az Alkotmánybíróság érvénytelennek nyilvánította a referendumot, és új választásokat írt elő 2006 októberére.
A megmérettetésre azonban már nem került sor, a hadsereg, kihasználva, hogy Thaksin New Yorkban van egy ENSZ-konferencián, átvette a hatalmat. A kormányfő nem tért vissza, családjával Londonba emigrált; a katonaság vezérkari főnöke vette át a helyét, „míg helyre nem állítják a rendet”. Ezt követően Thaksin és közvetlen rokonai ellen eljárást indítanak korrupció és adócsalás miatt, pártját a választási szabályok megszegéséért föloszlatják. 2007 augusztusában a junta népszavazással új alkotmányt fogadtat el. Biztosra mentek: magát az alkotmány ellen voksolást nem, de az ellene való kampányt bűncselekménnyé nyilvánították, és be is tartatták. Az alkotmány legfontosabb újítása, hogy a szenátus 150 tagjából 74-et egy külön erre létrehozott bizottság nevez ki, amelyet az Alkotmánybíróság elnöke vezet. Ezzel a nepotizmust akarták kiküszöbölni.
2008 elején Thaksin és felesége üdvrivalgástól övezve visszatérnek Thaiföldre. Az asszony hamarost adócsalásért három év börtönt kap, de miután óvadék ellenében szabadlábra helyezik, férjével Pekingbe repülnek az olimpiára, és nem is térnek vissza. Közben a választásokon a Thaksin-barát Népi Erő Pártja (PPP) megszerzi az alsóházi mandátumok 63%-át, az új kormányfő Samak Sundaravej. Válaszul újjáalakul a PAD, mert Samakot Thaksin bábjának tartják.* Hónapokig húzódó tüntetés veszi kezdetét, amelynek hatására a miniszterelnök szeptember 2-án szükségállapotot rendelt el. A rend szűk két héten belül helyre állt, de Samak sorsa megpecsételődött. Az Alkotmánybíróság összeférhetetlenség miatt megfosztotta tisztjétől – főzőshow-t vezetett egy tv-csatornán. Szeptember 15-én a PPP új miniszterelnököt jelölt Somchai Wongsawat személyében, amit a parlament el is fogadott. Lehetetlen azonban megjósolni, meddig mondhatja magáénak ez a halkszavú, szerény férfiú a bársonyszékét: ő ugyanis Thaksin sógora…
Végezetül néhány szó a PAD-ról. Az újságokban ők nagyjából úgy jelennek meg, mint egy royalista ernyőszervezet, amely a városi (bangkoki) középosztályt, akadémikusokat, állami cégek alkalmazottait és néhány gazdag üzletembert fogja össze a vidéki szegényparasztok tömegeivel szemben. Ebben a formában ez nem hibás, de kifejtésre, pontosításra szorul.
1.) Nagyon fontos, és általában kifelejtett csoport a civil szervezeteké. Ők elsősorban a Thaksin által propagált szabadkereskedelmi egyezmények ellen küzdenek, így szép számmal akadnak köztük az olcsó külföldi áruktól tartó gazdakörök, vagy éppen a gyógyszerárak elszabadulását rettegő AIDS-betegek.
2.) Ritkán emlegetik a tanárokat (és diákjaikat), akikről az oktatási reformnál már esett szó. A szálak azonban nem állnak meg a középiskoláknál, egyetemi oktatók, hallgatói szervezetek hasonló lelkesedéssel tüntettek a volt miniszterelnök, illetve utódai ellen.
3.) A thaksini gazdaságpolitika lényegi összetevői közé tartozott a nagy állami vállalatok privatizációja. Ezen cégek szakszervezetei tömegével csatlakoztak a tüntetőkhöz, sztrájkokkal próbáltak nyomást gyakorolni az egymást váltó kormányfőkre. Kevés sikerrel.
4.) A PAD alapítójának, Sondhi Limthongkulnak köszönhetően szívesen tünteti föl magát royalistának. Hasznos hitvallás ez, hisz Thaiföldön a király tekintélye mindenek fölött ál. Maga a PAD rendszeresen uralkodói beavatkozást, általa kijelölt miniszterelnököt követel, ám ezt, főleg a civil szervezetek, csak fél szívvel támogatják, ha egyáltalán. A király és hívei szerepéről még lesz szó, a sorozat harmadik részében.
Ennyit tehát áttekintésként a krízis hátteréről. A következő cikk a Riporterek Határok Nélkül (RSF) szervezet által régóta bírált thaiföldi sajtószabadság problémájával foglalkozik. Milyen a média helyzete az országban? Milyen kapcsolat volt/van Thaksin és a thai sajtó között? Miért fordult Sondhi Limthongkul régi üzlettársa, a volt kormányfő ellen? Egyáltalán: mennyiben helytálló az RSF értékelése?
*Egy apró kitérőt engedj meg, Olvasóm. Míg a tüntetésekről szóló híreket böngésztem, képtelen voltam megszabadulni a déja vu-érzéstől. Tüntetők. Kormányfőt akarnak buktatni. Mert parlamenti úton nem lehet. Mert a megvásárolt (megtévesztett etc.) tömegek úgyis újraválasztanák. TV-székházat ostromolnak. Kempingeznek. Igaz, ők a Miniszterelnöki Hivatal előtt. Semmi tudományos nincs ebben az okfejtésben. Csak egy ártatlan gondolat.
