Időről-időre születnek gyönyörű eszmefuttatások az egyesülő Európát feszegető társadalmi problémákról – általában valamilyen tragédiára (pl. a rendre kiújuló párizsi zavargásokra) válaszul. Érdemi megoldásokról azonban csak elvétve hallottam, ami legalábbis aggasztó: minden egyes elvesztegetett nap újabb krízisekhez visz közelebb.
Távol legyen, hogy magam is beállva a sorba egy újabb mélyenszántó fejtegetéssel untassalak, Olvasóm, inkább a kevés hasznosnak tűnő vállalkozás egyikét szeretném bemutatni. A legnépesebb német tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália vezetése 2004-ben adta ki az Andi című képregény neonácikról szóló első részét, amelyet ebben a tanévben követett a muszlim radikálisokat bemutató második kötet. Ezek gyakorlatilag „tansegédletként” szolgálnak, állampolgári ismeretekből vagy hittanból tanítják 12-16 éves gyerekeknek. A korosztály megválasztása nem véletlen: a különféle szélsőségesek is őket célozzák meg legszívesebben, hiszen relatíve könnyen befolyásolhatók és nagy szükségük van arra, hogy tartozzanak valahová.
A szerzők hangsúlyozottan az érdeklődés fölkeltésére szánták az anyagot, ennek megfelelően adagolják az információt. Számomra kissé furcsának tűnt, milyen sűrűn hivatkoznak az alkotmányra: az érvelés javarészt ezen nyugszik. Nem tudtam elűzni a kétségeim, hogy az átlag 14 éves középiskolás paragrafusokkal meggyőzhető arról, hogy a szélsőségek elutasítandók, még ha az amúgy nem gyerekbarát jogi szövegeket közérthető formában közlik is. Bár nem vagyok pedagógus, mégis különösnek tartom, hogy másvalaki ilyen-olyan szabadságait elsősorban azért tartom tiszteletben, mert a törvény előírja, és nem azért, mert ő is ugyanolyan emberi lény, mint én vagyok. Ugyanakkor a szereplőkkel könnyű azonosulni, többé-kevésbé azok nyelvén beszélnek, akiknek szánták, az erőteljest mangára hajazó képregényformátum pedig mindenképpen csábítóbbá teszik az anyagot bármilyen tankönyvnél.
Vegyük sorra, először a szélsőjobbot tárgyaló részt! Apró történetekben és meglepően (számomra kissé túlzottan is) tartalmas fülszövegekben kísérli meg elmagyarázni, kik ezek az emberek, miről ismerhetők föl, mik a céljaik illetve ezek a célok miért rosszak. A hasonló anyagok közt inkább életszagúnak, mint fordulatosnak mondható történetekben előkerül minden érv, amit a neonácik általában fölhoznak ideológiájuk alátámasztására: idegenellenesség, a fennálló demokrácia álszentsége, nemzeti büszkeségbe öltöztetett nacionalizmus, faji megkülönböztetés. Különösen kedves az a rész, mikor egy ifjú mozgalmár az órát tartó tanárt próbálja falhoz állítani, mondván, a neve alapján (Czlowiek) ő sem igazi német. Válaszul föl is idézik a szerzők a 19. század második felében lezajlott nagy bevándorlási hullámot, mikoris lengyelek tömegei települtek az akkor kiépülő Ruhr-vidékre, akik ennyi idő alatt bőven asszimilálódtak. Ezt csak karikírozza a motívum, hogy a történet emblematikus náci rosszfiúja annak ellenére állítja az ideológiájába kevésbé passzoló (pl. török) szereplőkről, nem tartoznak „ide”, hogy ő maga sem rég költözött a környékre – a helyiek szemszögéből tehát épp ő az idegen. Fontos kiemelni, hogy a németek (hasonlóan a japánokhoz) a mai napig nem tudnak mit kezdeni a második világháborúval. Egy barátom mesélte: akadnak iskolák, ahol a történelmet 1939-ig tanítják, nem tovább. Sokuk csak nagyon szűk körben mer büszke lenni a hazájára, nehogy szélsőségesnek tartsák. Ennek fényében az Andi mindenképp dicséretre méltó kezdeményezés, főleg, hogy kihangsúlyozza: a mostani német alkotmány épp a világháború szörnyű tapasztalataiból jött létre.
A második kötet a muszlim szélsőségesekkel foglalkozik, ami nemcsak a terrorizmus elleni küzdelem miatt aktuális különösen. Némethonban ugyanis köztudottan népes iszlám közösség él, az együttélés pedig korántsem zökkenőktől mentes. A képregény hibája, hogy a valláson kívül nem foglalkozik más különbségekkel, óriási erénye viszont, hogy a helyi muzulmánok, némi fenntartással ugyan, de kedvezően fogadták, ami a rosszemlékű (mellesleg nem is vicces) dán karikatúrák után megnyugtató fejlemény. A kiadvány szerkezetében az első részt követi, ugyanúgy végigvizsgálja, kik is a muszlim fanatikusok és mire törekszenek, már az elején hangsúlyozva, hogy az iszlamizmus politikai ideológia, amely hivatkozik az iszlám vallásra, de határozottan nem azonos vele. Az ellene fölhozott érvek közt ugyan itt is sokat hivatkoznak az alkotmányra és az emberi jogokra, de olyan közös értékek, mint a barátság és a család fontossága jóval nagyobb hangsúlyt kapott; igen jó érzékkel mutatják be, mennyire kifordíthat magából valakit a fanatizmus. Az iszlamisták neonácikkal való párhuzamba állítása pedig nemcsak merész, de nagyon helyesen rámutat: minden szélsőség káros, bármilyen köntösben mutatkozzék meg.
Ezek után fölmerül a kérdés: érdemes volna-e megpróbálkozni hasonló kezdeményezéssel más országokban, beleértve hazánkat is? Nos, az osztrákok, a dánok, az amerikaiak és a japánok(!) is gondolkoznak rajta, ami kezdetnek semmi esetre sem rossz. Talán mi is közelebb juthatunk (többek közt) a cigánysággal való ellentmondásos viszonyunk megoldásához, ha megfelelően használjuk föl a németek tapasztalatait.
