Most, hogy kicsit elcsöndesedtek a hangok a pekingi olimpiát illetően, van lehetőség meditálni egy keveset az elmúlt hónapok eseményein. Nem új keletű dolog, hogy az amúgy igen fennkölt ideákat követő játékokat különféle csoportok a saját (kevésbé fennkölt) céljaikra próbálják fölhasználni, az összkép azonban legalábbis elgondolkodtató.
Szükségtelen mélységében bemutatni az idei játékokkal kapcsolatos aggályokat: a gyanús tétlenséget az amúgy már öt éve tartó darfúri konfliktusban, Tibet ügyét és a heves reakciókat, amelyek hol bojkottra, hol a Kínával való szimpátiára buzdítanak, az emberi jogok „rugalmas” kezelését, az ünnepet már-már élvezhetetlenné tevő biztonsági intézkedéseket és az időről időre fölmerülő kétséget, hogy talán mégsem Pekingnek kellett volna adni anno a rendezés jogát. Végül a NOB és a sportolók rendszeresen felröppenő nyilatkozatait, miszerint az olimpia a sportról, a sportolókról szól, nem a politikáról.
Valóban különös, ahogy ezen az ünnepen keresztül próbálják néhányan Kínát „jobb belátásra bírni”. Egyrészt a történelmi tapasztalatok a legkevésbé sem támasztják alá, hogy az ilyesmi hatásos volna. Melbourne ’56-os bojkottja néhány kisebb ország részéről természetesen nagyon jóleső gesztus volt, ám hazánk ettől nem még nem lett szabadabb, mint korábban. A ’80-as moszkvai játékokon 62 ország nem vett részt Afganisztán megszállása miatt, több nyugat-európai állam sportolói csak az olimpiai zászló alatt versenyeztek. Eredménye mindössze annyi volt, hogy ’84-ben a Keleti Blokk nem ment el a Los Angeles-i olimpiára. A politika forog tovább a maga kerekén, a játékok egyre kevésbé tudják egyesítő funkciójukat betölteni, amire annak idején a hellének szánták.
Másfelől látni kell, hogy a kívülálló számára is érzékelhető, riasztó társadalmi feszültségek miatt a kínai vezetés számára elsődleges direktíva, hogy hatalmon maradjon. Az emberi jogok, autonómiák és környezetvédelem tág témakörein belül vannak „megengedhető” és a rendszert esetleg aláásó mozzanatok, bonyolult összefüggésben a gazdasággal és az önálló életet élő, korrupt közigazgatás érdekeivel. Az internet elvileg cenzúrázott, de nem megkerülhetetlenül, a rendszer és alkotóelemei (pl. a párttitkárok) azonban sérthetetlenek. A Tibettel kapcsolatos pekingi megnyilvánulásokat csak részben indokolja, hogy láncreakciót indíthat el az elégedetlen tartományokban, ha engednek az autonómiaköveteléseknek. Ugyanolyan fontos, hogy egyáltalán semmilyen kezdeményezésnek nem engedhetnek, amit nem lehet a jelenlegi vezetés ötleteként tálalni, hisz ez a hozzáértésüket, vele pedig a legitimitásukat kérdőjelezné meg.
Természetesen vannak bizonyos előrelépések: a Dalai Lámával megindult valamiféle a párbeszéd, a környezetvédelem pedig már oly mértékben probléma, hogy muszáj vele foglalkozni. Nem érdemes azonban eltúlozni a nemzetközi nyomás szerepét egyikkel kapcsolatban sem, az legfeljebb a prioritásukat növelte.
Mivel a Kommunista Párt uralmát a hat évtized alatt elért eredményei legitimálják, nyilvánvaló, mennyire fontos számára, hogy a pekingi olimpia jól sikerüljön és a hazai sportolók kimagaslóan szerepeljenek. Önigazolás be- és kifelé egyaránt. A társadalom pedig örömmel támogatja az erőfeszítést, hiszen fontos lépcsőfok a történelem folyamán igencsak megtépázott nemzeti önbecsülés visszanyerése felé. Érthető, ha mindkét fél nagyon érzékenyen reagál minden, a játékokkal kapcsolatban fölmerülő kétségre, kritikára.
A fentiek alapján költőivé válik a kérdés: van-e értelme az olimpia körüli polémiának? Valószerűtlen, hogy a bojkottok és tüntetések bármiféle pozitív hatást váltanának ki, könnyen lehet, hogy épp céljuk ellenkezőjét érik el. Hogy bölcs gondolat volt-e a szabadság és testvériség eme ünnepének rendezési jogát egy diktatúrának adni, már más lapra tartozik. A döntés azonban megszületett – nincs más hátra, mint részt venni, és együtt örülni a győztesekkel.
